Regényrészlet 2.
A tehén nem érzett veszélyt, így bátran kilépett a takarásból. Pettyessel meg sem álltak a tábla közepéig, aztán nekiláttak a vacsorának.
Gergely, – az ifjú erdész – távcsővel figyelte őket. Már az akácosban hallotta óvatos neszezésüket. Mosolyogva leste őket, ahogy tánclépésben elvonultak előtte vagy harminc méterre.
Ismét reccsent az akácosban a gally. Félfülű is megindította a malacokat a terített asztalhoz. A szarvasok ezalatt a tábla másik széléhez közeledve csipegették a kalászokat. A csendet egy hatalmas durranás szakította meg, – Gergely egy jó kant ejtett el a búza innenső szélén. Egy pillanatra megállt az idő, minden mozdulatlanságba dermedt. A tehén szemei tágra nyíltak, remegő orrcimpákkal fürkészte a lenge szellőt. Puskapor, és emberszag keverékét hozta az áramlat. Indulást parancsolt Pettyesnek, és galoppozva, – magasra emelt fejjel indultak meg a védelmet adó sűrűség felé. A biztonságot adó, szederindával átszőtt kökényesbe vették be magukat, ahol már ember fia el nem érheti őket. A vaddisznók is szétfutottak, aki tehette a sűrűben lapult. Kis idő elteltével a bátrabb süldők megindultak egy másik búzatábla felé.
Szekér nyikorgása törte meg az éjszaka csendjét, ismét elzavarva minden nyugalmat.
Pista, az öreg vadőr megállította a lovakat Gergely mellett.
– Honnan tudta Pista bátyám, hogy kocsi kell? – fogadta köszönés helyett az öreget.
– Hallottam a lövést, aztán téged ösmerve a golyó oda megyen, ahova szánod!
– Maga tanított lőni! – mosolygott az erdész – Most lássa, ez a vége! Éjszakának idején kocsikázhat utánam!
– Inkább utánad, mint sem érted! Tennap tanátam egy sutát. A combja, meg a belsőség nincsen meg. Lövés van rajta, késsel vágták le a vastagját. – Visszajött? – hűlt meg a vér Gergelyben. – No, csak akadjak össze a gazemberrel! Megemlegeti, amit tőlem kap!
– Ne olyan hirtelen, fiam! A rabsic nem a te dógod! Számadásom nekem van véle, senki másnak!
Gergely tudta, hogy az öreget egyszer majdnem a másvilágra küldte az a gazember. Pista akkor fogadalmat tett, ha még egyszer összetalálkoznak, nem kegyelmez! Tudta, és féltette azt, aki apja helyett apja volt, és a legjobb tudása szerint tanította a vadászatra. Nem szólt mégsem, nem ellenkezett. Amit az öreg egyszer megfogadott, hát oda felesleges minden próbálkozás.
A szarvasok csak füleltek a sűrűben. Pettyes hallotta az emberek beszédét. Érezte a szagukat, a lőtt disznó és a lovak szagával együtt. Ahogy a szekérzörgés megszűnt a távolban, elindultak a kökényen keresztül. Egy lucernaföld szélénél álltak meg. Füleltek, de mivel semmi gyanúsat nem észleltek, nekiláttak. Közben a hajnal piros csíkja mind szélesebb lett a horizont felett. Az éjszaka sötétje szürkeségre váltott. A Nap nyújtózott egy nagyot a hegy gerince fölött, és megmutatta bárányfelhőktől ráncos homlokát.
Az éjszaka elvonult, a szarvasok mélyen a tábla közepében legelték a zöldet. A reggel kellemes, hűvös széllel érkezett. A borjú viszont remegett, mert a magas, harmatos lucernában csurom vizes lett vékony bundája. Lábai remegtek. Lassan megindultak a sűrűség felé, mert már a fény is sok volt idekint. Pettyes, hogy felmelegedjen, ugrált, szökellt, magasra emelt lábakkal parádézott a tehén mellett, aki aggódva figyelte.
– Sok lesz már a viháncolásból! Viselkedj!
– Én próbálok, de a lábaim menni akarnak!
Egy öreg, ősz fejű bak árgus szemekkel nézte a bemutatót. Aztán megelégelte a dolgot, és méltatlankodva, hatalmas ugrásokkal odébb állt.
– Bááoo! Bááoo! Böh! Böh! Beőő! Mit képzel magáról ez az ifjonc? Mit háborgat itt engem? Szemtelenség!
A nagy kiabálásra a dűlőúton baktató süldő róka is megállt. Egyik első lábát kutyamód a levegőben felejtve fülelt a bak irányába.
– Miii? Miicsoda? Láttál valamit? Kicsikét elbambultam! Veszélyes? – és fénylő orrát az áramlatba fúrta. – Jah, csak a szarvasok? Már azt hittem, hogy a kétlábúra kiabál az öreg bak! Ilyen lármát csapni korán reggel, a semmiség miatt! Na, induljunk, mert így nem lesz reggeli! – és a földön szimatolva, megindult egy ígéretesnek tűnő nyúlcsapán.
A rigók mind hangosabban üdvözölték az új nap születését, a pacsirta is nekivágott a kék égnek. A tehén ezalatt bevezette Pettyest a sűrűbe, és leheveredtek. A borjú szinte rögtön elaludt. hisz egész éjjel talpon voltak. És az a sok kaland! Álmában újra átélhette valamennyit, mert néha kirúgott a hátsó lábaival. A tehén is próbált pihenni, de Pettyes rezzenéseire mindig felkapta a fejét. Aztán hirtelen egy különös, erős szagra figyelt fel. Sosem érezte még, de tudta, hogy bajt jelent. Felugrott fektéből, és borját indította. Nem tudták, mi lehet a szag okozója, de az ösztön azt súgta: – Menekülj! Fuss, ahogy a lábad bírja! Ha kell, inad szakadtáig!
Megindultak hát, ahogy csak tudtak, mindenen keresztül!
